Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Janó

2004.07.25

  

(1937 Pusztavacs - 1999 Budapest)

 

Ötödik éve már, hogy elment közülünk Parancs János, a nagyszerű költő, műfordító, irodalmi szerkesztő, az Új Ember egykori kulturális rovatvezetője. Tőletek távolodóban, ez volt utolsó, a Nap Kiadó gondozásában sajnos már posztumusz megjelenésű kötetének címe, amelynek kéziratát azonban még ő maga állította össze nagybetegen - levonatait a tőle megszokott alapossággal javította, gondja volt az illusztrációul kiszemelt Rembrandt-rajzok kiválasztására, a részletek megfontolt kijelölésére. Pedig akkorra már elhatalmasodott szervezetében a végzetes kór, hangját is elveszítette, mozgástere lakásának méretére szűkült. A testi nyomorúságnak ebben a szívszorító állapotában mégis, nemritkán láttam szemében felvillanni azt az életteli fényt, kaján villanást, kamaszos felragyogást, amelyet oly jól ismertem abból az időből, midőn a Magvető Kiadó szerkesztőségében dolgoztunk, s úgyszólván naponta találkoztunk.

Janó előszeretettel mutatta az emberek - akár a hozzá legközelebb állók - felé arcának szigorúbb oldalát: az elszánt moralistát, a megvesztegethetetlen bírálót, a zárkózott és magányos harcos zordon vonásait. Néha már félő volt, hogy ez az önkéntelensége elfedheti a világ elől igazi lényét s lényegét, azt a játékos, de emelkedett szellemet, romantikus érzelmektől fűtött álmodozót, a szépséget, tisztaságot, emberi részvétet minden egyébnél többre tartó, odaadó barátot, aki mindig is volt. Aki egy vadidegen jó sorának, találó gesztusának is úgy tudott örülni, oly önzetlenül és felszabadultan, hogy évtizedekig megőrizte emlékezetében.

Kétségtelen, hogy azt a hazug és képmutató, törtető világot, amelyben legfőképp része volt, s ami egyre nyersebben, erőszakosabban bontakozott ki a szeme láttára, nem szerette, sőt, utálta és megvetette. De ezzel nem állt egyedül. Verseiben már-már mániákusnak ható következetességgel csak az emberi létezés lényegi kérdéseiről volt hajlandó beszélni, cifrázás és díszítmények nélkül. Lírája értékeinek beérése, kiteljesedése pillanatától ez a meggyőződés hajtotta, szabályozta minden sorát, nyilvánosság elé tárt nézeteinek tónusát, a fordításra kiszemeltek megválasztását, azaz egész életművét.

Írói és emberi (az ő esetében ez egyet jelentett) példaképei, Babits Mihály, Szabó Lőrinc, József Attila, Weöres Sándor, Vas István, Jékely Zoltán, Kálnoky László, Zelk Zoltán, Pilinszky János, Kormos István, Nagy László, Juhász Ferenc, Szilágyi Domokos és a többiek életműve, példája kötelezettséget is rótt reá, hogy költői igényben nem adhatja alább. Magához méltó módon, természetesen embertársain és az életet alakítani hivatottak szándékain is ezt az igényt kérte számon, szigorúan és persze hasztalanul.

Életének fő színterei, emberi kapcsolatainak kohói Bia, Párizs és Budapest lettek - azt hiszem, egyforma erővel. Tudom, hogy Janó titkon, mélységesen hű maradt minden hajdani vagy élő kapcsolatához, társához, akivel élete megajándékozta. Így is kellett, hogy legyen, hiszen alapvetően hiperérzékeny, magányos lélek volt ő. Ha gyakran láttam is nevetni (remek humora volt), s láthatóan sok gyengédséget palástolt - félelemből vagy óvatosságból - nagy önfegyelemmel, habitusának fő jellemzői a bátorság és a függetlenség voltak. Költeményeiben ez a leplezetlen énje lép elénk, semmit se várva, se remélve. Utolsó opusa néhány, több éven át érlelt, hosszabb költemény mellett nagyobbrészt a gyengülő test végső erőfeszítéseiről valló töredékeket tartalmaz, bár egész-hatást idézően, meggyőző formában. Szeretnék lábra állni / elindulni valamerre / az úton bóklászni / minden megfontolás nélkül / leheveredni a fűbe / fölhajtani egy pohár bort / úgy mint régen - írja, szó szerint halálos egyszerűséggel a Novemberi töredékekben. És ez a vágy, amit utoljára megszólaltat, létezésünk manifesztációja és számunkra egyedül ismerhető gyakorlata, halálos ágyáig vele maradt. Amelynél ott állottunk hármasban, mi, jó barátok, teljesen tehetetlenül. Ha irgalmat ismersz, / gyorsan végezz velem, Uram! / Megadóan / hajtom majd fejemet / a bárd alá.

Parancs János hatvankét éves volt, és már örökre annyi marad.

Deák László

Parancs János

Mégis

 

mintha csak átutazóban

időlegesen

megszállva egy-két napra

egy olcsó vidéki szállodában

úgy élek itt

mintha csak idevetődtem volna

s valami csatlakozásra várnék

ami egyre késik

ténfergek a hajnali ködben

kiismerhetetlen torlaszok

csapdák és indulatok között

meg-megújuló reménykedéssel mégis

az emberi mértékkel mérhető élet

valahol itt lapulhat

karnyújtásnyira tőlem