Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


1942. OKTÓBER 21-22.

1942.10.22

Október 21.: Coburg herceg hívott meg egy dámlapátos elejtésére. Nem tudom, minek köszönhetem a meghívást, a herceget nem ismerem, de nem is fontos; a meghívásnak nagyon örülök, bár a vacsi lapátok nem valami kiválóak.

Délelőtt 10 órára érek a tanyára, és Bartha Dezső erdőtanácsosnál kapok szállást.

Az időjárás két hét óta nem nagyon változott. Jóval hidegebb van, mint amilyen október végén szokott lenni. Errefelé pedig, az Alföldnek ezen a részén – babádi tapasztalataim révén is tudom – egyébként is hidegebb szokott lenni, mint Budapesten vagy más dombvidékeken.

Megérkezésem után hamarosan barkácsolni indulok. Ezen a nagy síkságon a dámvadra vadászás módja természetesen csak a barkácsolás.

A bakon, a kocsis mellett egy erdőőr ül. Ő irányítja barkácsolásomat. Tőle tudom meg a következőket:

A dámvad rigyetése ezidén a szokottnál csendesebben folyik, a lapátosok keveset kurrognak, csak egy-két nap óta hangoskodnak valamennyire. József főherceg tegnap délután hármat lőtt; betegeskedett, azért nem jöhetett előbb, és ez az oka, hogy az én meghívásom annyira késett, hogy már csak a rigyetés végére értem ide.

Eddig harmadfél órát kocsikáztunk. A homokos síkságon csaknem folyvást akácerdőben járunk, változatosan mindenféle korú akácosban, sorokba ültetett lécesekben, rudasokban és feltűnően magas, sudaras, szép szálasokban. Az akácnak javában hull a lombja, a földet szalmasárga harasztja borítja, az erdő megvilágosodott, messzire lehet benne látni, de jellegzetessége, hogy ami lombja még van, az zöld. A szálfák alatt már barnára száradt a magas csalán, s ahol ez a gaz hiányzik, haragoszöld a fű. Helyenként, a homokos terephullámok tetején még az akácültetés is csenevész és sárgára aszott a fű és a gaz. A dámbakok dörgölésének nyomai mindenütt szembetűnőek. Sok a megtépázott, összetördelt, kérgétől megfosztott, fehérlő kis akáccsonk. De még több a bálványfa szétvert, elrongyolt fiatal hajtása. Úgy látszik, a lapátosok és kanalasak ezeket a helyenként csoportosan nőtt, két-három méteres, törékeny, puha sarjhajtásokat kedvelik legjobban dörgölésre.

Alföldi szokás szerint végeláthatatlan hosszú, széles csapások, hosszú, egyenes nyiladékok szelik a telepített erdőt. Mindenütt puha homokon csendesen gördül a ruganyos, magas vadászkocsi. Kellemes az ember szemének, csinosítja a táj képét, hogy az erdő nem unalmas, egyforma négyszögekre van osztva; a különböző korú erdőrészek alakja és terjedelme változatos és vegyesen sorakoznak egymás mellé. Egy darab fiatal sarjhajtás, mellette hosszú sáv ritka, koros szálas, rajta túl terjedelmes léces, majd egy kis gazos pusztaság.

Az akácon felül azonban akad itt-ott egy tábla jól sikerült cseres-tölgyes telepítés is.

Dámvad pedig mindenfelé akadt bőven. Két és fél óra alatt, sok részletben, vagy 70 darabot látunk. Sok köztük a kanalas és a középszerű lapátos. Az erdőőr azt mondja, három olyan derék lapátost tud, amelyek közül az egyiket óhajtaná velem meglövetni. Ezekből csak az egyiket sikerül megtalálni.

Egy nagykiterjedésű akácos rudasban kerülgetjük a kocsival. De fúj a szél, a vad nyugtalan, különösen a tehenek türelmetlenek, és elég messziről futamodnak meg a kocsi elől és viszik magukkal a lapátost. Mégis meg tudnám lőni 150-200 lépésről, az akácfasorok között, ha akarnám. De agancsa nekem nem tetszik, bár az erdőőr a legderekabbak egyikének mondja. A két lapát feltűnően felemás; a bal csaknem kétszerese a jobbnak, ezt pedig nagy szépséghibának tartom. Ezért nem is bántom. 

Török András Mátyás festménye

 Időnként a felhők között kisüt a nap és kellemesen melegít, de nagyjából hideg marad a levegő a déli órákban is.

Délután 3 órakor az erdőtanácsos portája előtt megint előáll a kocsi és kihajtunk messzire, a véget nem érő akácosokba. Ezúttal mindjárt kocsizásunk kezdetén hallunk kurrogást, és olyan lapátosra akadunk, amelyre rögtön azt mondom, hogy örömest meglőném, mert az eddig látottak közül a legderekabb, két lapátja nem nagyon széles, de szép hosszú és egyforma nagy. Teheneivel egy darab sűrű lécesben áll. Már ráfogtam a puskát, meghúztam a rögtönzőt és 60-70 lépésről meg akarom célozni, de sutái eliramodnak, ezzel megriasztják, hirtelen elfordul és már csak ballagtában, hátulról tudnám meglőni, ezt pedig nem akarom, nem óhajtok ezen a területen ilyen csúnya lövéssel bemutatkozni.

A délután hátralevő része azzal telik el, hogy ezt a lapátost keressük. Hamarosan még kétszer látjuk, de sutái annyira vadak, annyira nem tűrik a kocsi közelségét, hogy messziről menekülnek előle. A nehézség fokozza vágyamat, hogy éppen ezt a lapátost kaparintsam meg. Nem is akarok mást keresni, csak ezt az egyet, de azután, hogy sutái harmadszor mentették meg tőlünk, nem sikerül megtalálnunk. Egy sűrű fiatalosban, majd rajta túl valamerre az egész banda – a nagy lapátos, négy-öt tehene, néhány borjú és egy nyársas – végképpen eltűnt. Keresésük közben megint látunk 50-60 dámvadat, sok tehenet, borjút, nyársast, néhány kanalast és két-három középszerű lapátost, és ismételten hallunk kurrogást. Alkonyodással egyre több lapátos szólal meg. Sötéttel hajtatunk vissza a tanyára. Amikor leszállok a kocsiról, házigazdám, az erdőtanácsos portája előtt azzal, a számomra kellemetlenül meglepő kijelentéssel fogad, hogy holnap reggel igyekezzem mát meglőni lapátosomat, mert délután más vadászvendégnek kell helyemet átengednem.

Nem szeretek sietséget a vadászatban. Azt hittem, két-három napig kereshetek kedvemre való, derék lapátost, s íme, csak huszonnégy óra a nekem engedélyezett idő. Egy kissé elrontja a kedvemet. Ha holnap reggel nem találok derék lapátost, be kell érnem egy középszerűvel, mert alighanem megbántanám a herceget – lapátosainak és meghívásának lebecsülését láthatná benne -, ha úgy távoznék innen, hogy semmilyet nem lőttem. Ezt pedig a jövőre való tekintettel el kell kerülnöm.

 Október 22.: Csak 7 órakor – az egy órával előre igazított óra szerint – virrad,  mégis hat órakor lépek ki a házból az időt nézni. Nagy bosszúságomra és csalódásomra esik az eső. De lapátost akarok ma mindenképpen lőni. Hát esőgalléromba burkolódzva, ¾ 7-kor mégis felülök a kocsira és útnak indulunk.

Egyenest odahajtunk, az akácosnak abba a részébe, amelyben tegnap délután azt a kívánatos, szép lapátost láttuk.

Az erdőőr azt mondja, egész éjjel behallatszott a tanyára a lapátosok kurrogása, horkantása. Reggel már csak elvétve kurrog egyik-másik néhány percig. Nem csoda, hogy nincs kedvük vidámkodni, szünet nélkül szemereg az eső, borongós, komor az idő és latyakos az erdő. Mi is jól megázunk. Vizes a ruhánk, a kocsitakaró, puskám, kalapom is átázik, s a hideg esőlé tarkómról ingem alá és hátamon végig csurog.

Tegnapi nagy lapátosunk pedig sehol sincsen. Órák hosszat ide-oda barkácsolva keressük mindenütt, ahol az erdőőr véleménye szerint lehetne. Látunk megint 60-70 dámvadat, mindenfélét, szőkét és feketét, kisebbet, nagyobbat, de vacsi viszonyokhoz képest derék lapátost egyet sem.

Nagy darab területet járok be, véget nem akaró nyiladékokon hol sebesen robogva, hol lépésben döcögve haladunk kilométereket fel s alá, közben egyre ázva és a kocsiról az akácsorok között a vadat kémlelve.

Tegnapi helyén a nagy lapátos nincsen. Hosszas barkácsolás, keresgélés után egy szomszédos táblában gyanítjuk. A sűrű, fiatal lécesben kurrog valamelyik. A széles nyiladékról a fasorok közé bekukkantva, messze bent látunk egy nagy csapat dámvadat, s az erdőőr azt állítja, hogy közte van tegnapi szép lapátosunk. Állítólag egy pillanatra látta és felismerte.

Barkácsolva és helyenként leszállva, gyalogosan kerülgetjük a nagy erdőtáblát, minden oldaláról be-benézünk a fasorok közé, de csak egyes sutákat és néhány kontárkodó, középszerű lapátost látunk. A nagy csapat megint valamerre meglépett.

Aztán onnan hallunk kurrogást, ahol tegnap láttuk a derék lapátost első ízben. Sietve odahajtatunk. Az erdőőr biztosan hiszi, hogy a tegnapi lapátos szól ott. Éjjeli csavargása után hazatért szokott helyére. A feltevés bizonyára helyes.

Délelőtt 10 órára jár az idő, délig vadászhatok, még van egy kis reményem, hogy a magamnak kitűzött feladatot megoldom, hogy meglövöm a tegnap kiszemelt basát.

Odaérünk abba a táblába, ahol tegnap találtunk rá. Befordulunk abba a lécesben dísztelenkedő pusztaságba, amelyen a kocsi kevés csenevész kis akácfa fölött és között tekereg ide-oda. Közelünkben kurrog a csapat ura. Már látjuk sutáit, vegyesen világosbarnákat és feketéket, aztán a sűrű, alacsony lécesben a csaknem egészen takart lapátost is felfedezzük mozgolódása közben. A vadőr rögtön rámondja, hogy – ez az!

Ugyanakkor megint eltűnik. Lassan tovább hajtatunk, és néhány lépéssel odébb végre egész alakját tisztán látjuk. Egy fasorban, tőlünk 80 lépésnyire keresztbe áll. Az erdőőr megint azt mondja, hogy – ez az!

Én is derék lapátosnak nézem, bár nem ismerem fel benne tegnapi ismerősünket. Sötétebb nála, egészen fekete. A tegnapi szürkébb volt. De nem érek rá habozni, jobban megnézni, tovább kutatni, keresgélni; a nekem engedélyezett idő hamar lejár, hát oldalba durrantom a fekete ördögöt.

Jól jelzi a sebzést, elejét felkapja, hátsó lábával kirúg és elrohan. Mindjárt bemegyünk a rálövés helyére és tőle 30 lépésnyire megállunk. Dermedten fekszik. Vacsi viszonylatban derék, öreg lapátos, de sajnos nem az, amelyet kerestünk, amelyet tegnap szemeltem ki magamnak. Lapátja cifra, ágas-bogas, széttagolt, elég vastag, de országos viszonylatban bizony gyenge. A fődolog, gogy öreg legény volt, s ezért örülök neki.

11 órára átázva érünk be a tanyára. Ebéd után, 3 órakor a kocsi elvisz Örkényre, a vasútállomásra, a másik kocsi a vendéget viszi ki a területre.

vadaszat.net