Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

Hazahozott honvágyunk, 1926-28-ban. A négy elemit kitűnővel végeztem, így könnyen felvettek a polgáriba. Ezután gimnáziumba vitt édesanyám. Három kötelező nyelv: német, latin és az ötödikben belépő francia volt. Kegyetlenül nehéz volt. Elköltöztünk, kertes házba, Tóth Lajosékhoz. A család fiú tagja öt évvel volt idősebb, az akkori Európa egyik legjobb tornásza, sokszoros bajnok, akitől sokat tanultam. Egy edzésen sült ki, hogy magasugrónak születtem. A húszas években KISOK rekorder voltam négy éven át, talajtornáztam. Az iskola után olyan foglalkozásra kellett terelni figyelmemet, amiből azonnal pénzt lehet keresni. Így jött a gondolat, (elvégre édesanyánk is pedagógus volt) pedagógus pályára mentem magam is. Nagykőrösre, a képzőbe. Remek, fiatal tanári testület, tapasztalt idősebbek és a bölcs, szigorú, de segítőkész Váczi Ferenc igazgató úr. 1940-ben 41 prepa képesítőzött. A képzős esztendők alatt a kis- és nagykántusban tagja voltam a temetési énekkarnak, éveken át énekeltem a Kodály-kórusban a basszus második szólamot. A mester többször vezényelte kórusunkat, megismert bennünket. Amikor 1956-ban Galyatetőn üdülve találkoztunk, beszédre szólított és a hangomra reagálva és foglalkozásomat megtudva azt mondta: Nagykőrös, basszus második szólam...! Országjárásaink során minden nagyobb városunkban szerepeltünk énekkarunkkal, többek között Szeleczky Zita színésznő társaságában és kéthavonként délben a Magyar Rádióban adva énekkari műsort Márton Barna karnagy vezénylete mellett. Igen komoly sportélet folyt mindenféle sportágban, jómagam K. Varga Dénessel a félegyházi és környéki iskolák atlétáinak komoly ellenfelei voltunk. Neves labdarúgóink voltak, Nagy Béla, Szabó Pali. Sokat segített Tihanyi Lajos bácsi is a „Kinizsi” Sportegyesületből, aki maga is jónevű birkózónk volt, de segített a Czirják-malomban juttatott nyári munkákkal is. Egykori osztálytársaim közül Polyák László 1995-ben az 55 éves találkozónkra jött el, de nem jött Megyeri Pali Veszprémből. Nagyon beteg Nagy Béla és Szűcs Jakab Budapestről. Iklády Jóskát - kiváló muzsikus volt, igazgatóként ment nyugdíjba Dunabogdányban - elütötte egy autó. Királyházi Géza sem jelentkezik. Bárdos Sanyi egerszegi testnevelő tanárunk, dr. Pásztor György kőrösi születésű pécsi biológiai főiskolai docens az 50. találkozónk még itt volt, D. Nagy Rezsőt a lábai nem engedték. Legidősebb volt osztálytársunk, Moharos István már 1968-ban meghalt, a kőrösi születésű Szigeti Gyuri 1985- től nem jött találkozókra. Torma Laci lajosmizsei volt, Jobbágy Rezső testnevelés szakos szakfelügyelőként halt meg. Akik még megjelentünk: Akúcs László, Bak Károly, Marosi Lajos, Pándi (Tyepkó) János, Dúzs Károly. Varga Pista csak néhány összejövetelt keresett meg. Csiszér Béla sajnos hamar elment. A visszatért Felvidék és Erdély magához ölelte új tanítóit. Én hazamentem Erdélybe, Szilágy megyébe, Ippzoványfürdőre. 1942. októberben már behívott katonaként Bejalacerkovban találtam magamat, iskolatársaimmal, Gócz Imrével, Őss Gyulával, majd otthon falumban a kőrösi Dabizs Zoltánnal. Erdélynek búcsút kellett mondjak, mindenem ott maradt. Szabályos behívót kaptam Zalaegerszegre, majd amerikai fogságba estem. Bajorországban egy kórházba kerültem, ahol rajzolgattam. Egy kassai festőművésszel freskóztuk az aulát. A kórházban egészségügyi katonákból alakult jazz-zenekarban lettem tag, a budapesti Moulen Rouge kiválóságaival hozott össze a sors, a bőgőről át kellett állni a dobra, kottáról tanultam. Naponta máshol játszottunk ebédkor és este, havonta ezer-ezer német márkát kaptunk, amikor a fizetésünket kiutaló polgármester havi 300 márkát kapott. 1946. április 28-án léptünk végre magyar földre Ágfalvánál. Hazajöttem Tapolcára keresztanyámékhoz. Itt állást kaptam a fiú- és leánypolgáriban, ahol rajzot és testnevelést, valamint éneket tanítottam. Rendezve családi dolgainkat, felsőbb hivatali felkérésre Várpalotára mentem 1950-ben. Közben az államosítás után járási úttörőtitkár voltam a nagy tapolcai medence Keszthelyig és Zánkáig érő balatoni part csodálatosan szép területén. Várpalotán bányaipari tanulók iskolájának igazgatójaként dolgoztam. Megépítettük az új vájáriskolát, majd a zirci apátságban működött hasonló intézmény igazgatójaként dolgoztam. Feladatom mindkét helyen az volt, hogy a fiatalság szívesen végezze munkáját, minden kényszer nélkül szeresse meg, amit csinál. Nem kellett ehhez semmi más, mint a tanítói elhivatottságával fűszerezett, jókedvű, barátságos jelenléttel teli ifjúi álmokat megfelelő keretek közé segíteni. 1953-ban „Az ipari tanuló képzésért” című kitüntetést kaptam. A kőrösi tanítóképzés szép, szerény elismerése volt. Földalatti munkás fiataljaimnak sportban elért eredményei a könnyű testi munka diadalát bizonyították. Lehetőségem nyílt a kriminálpszichológiai és pedagógiai munka megismerésére és alkalmazására, ami kevés halandónak kínálkozik. A nevelői munka megannyi területén dolgozni akkor volt lehetőség. Teljes emberként vettem ebben részt, komoly eredményeket értem el ezen a területen is, elismerése kormánykitüntetés volt. Nem ilyen hiúságok vonzottak, csak a bennem szunnyadó, illetve meglévő rátermettség bizonyítása. Galyatetőn értek az októberi események, itt váltam újra koldussá, elvesztettem itthon mindenemet. Budapesten rekedve közben rajztanári oklevelemet is megszerezve, a Bazilika melletti István-téri általános iskolában rajztanári munkába foghattam és mellette az oktatási minisztériumban székelő tankönyv szerkesztőségnél képszerkesztői munkát is kaptam. Rám is fért, mert közben három lányom is növekedett, sorban kellett kívánságuk szerinti felsőbb iskolákban taníttatni őket tovább. Legnagyobb lányom kirakatrendező lett, a középső fényképész, a harmadik díszítőcukrászként Csehszlovákiába került. Második házasságomat egy minigarzonban kezdve még három évig oktatási osztályvezető és 1961. júniusig mint kerületi rajzszakfelügyelő dolgoztam a fővárosban. Ekkor már csak egy rendes lakás után kellett nézni. A pusztavacsi iskolaigazgatónak pesti állás, nekem vidéki iskola kellett. Így jöttem én cserével ide, mint később kiderült, az ország közepére. És maradtam itt végleg a nyugdíj után is. Itt építettem meg életem negyedik iskoláját. Szerény nyolcosztályos iskolánk 1967-ben a környék egyik legmodernebb, szép, parkettás, központi fűtéses és csak délelőtt tanító iskola volt. Lakások nem voltak, az igazgatói lakás is a csikóistállóból leválasztott volt... Az „Oktatásügy kiváló dolgozója” kitüntetés, az egészségügyi, tűzrendészeti, a Vöröskeresztes munkáért, és más elismerések jelezték, hogy a kőrösi eszme jól működött. Szívesen végeztem a hivatásom szerinti népnevelő munkát. Az eredményre büszke voltam. Megállás nem volt továbbra sem. Csak ketten voltunk szaktanárok. Ezért a helybeli tanítványainkból kellett kiválasztani a jövendő Pusztavacs nevelőit. Erre a lépésemre nagyon büszke vagyok. A helybelieknek nem kellett lakás, otthon laktak. Így lett szoros kapcsolatom a kőrösi gimnázium és a pedagógiai főiskolák, egyetemek felé. Így lettek nevelők Pusztavacson Budavári Edit, Radóczi Magdolna, Cserepkei Ibolya, Szmiknya Erika, a szegedi, zsámbéki, esztergomi főiskolában végeztek. Nyugdíjazásomig, 1980-ig 19 általános iskolai tanár és hét óvónő végzett. Közben 1974-ben még zongoraoktatás is elkezdődött. Pusztavacsi működésemben a nyugdíjazásom akadálya lett az igaz szép befejezésnek, hogy a tornaterem megépítése mai napig nem sikerült, mert azon kívül, hogy az alapokat letettük, a volt nagyközségi tanács nem merte többlépcsős elképzeléseimet megvalósítani... Ma is dolgozom, a községi könyvtár vezetőjeként. A könyvtár 1963 óta létezik, a könyvek száma kevés híján 12 ezer darab. A Soros Alapítvány segítségével tudom most a drága könyveket megszerezni. Nagykőröshöz való kötődésemben az sem mindegy, hogy fiam és felesége a kőrösi gimnáziumban végeztek és az idén ősszel tartják ott a 20 éves találkozójukat. 1968-ban Dabason megalakítottuk a Nagy István Képzőművészeti Csoportot, dél-pest megyei rajztanárok részére, mely később kiegészült más foglalkozásúakkal, a járások és városok patronálásával, rendszeresen működünk. Kiállításokat tartunk, Nagykőrösön két kiállításunk is volt a művelődési házban, és volt egyszer szlovákiai magyar társainkkal közösen is. A rendszerváltás óta nincs szponzora a csoportnak, egyénileg próbálunk létezni.

(Megjegyzés: prepa - a tanítóképzősöket általában így hívták, nem csak Nagykőrösön, hanem Egerben, Kiskunfélegyházán, Kecskeméten, Sárospatakon, stb.)